Gyász- és veszteségfeldolgozás
A gyásszal és a veszteségekkel viszonylag korán, már kisgyerekkoromban összehozott pár találkozót számomra az élet. Hamar megtapasztaltam a visszafordíthatatlanság érzését, állapotát. 2 és fél éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Gondoskodó, szeretetteljes anya és érzékeny, alkoholbeteg apa. Klasszikus történet, mondhatják még sokan rajtam kívül. Minden második hétvégénk mégis úgy telt a bátyámmal, hogy szombaton reggel korán felkeltünk, felöltöztünk, megreggeliztünk és vártunk az előszobában. Vártunk, hogy láthassuk aput. A két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor jött el értünk és élt a láthatási jogával. 9 éves voltam, amikor édesapám meghalt. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora hatást gyakorol majd az életemre az, hogy az én családi történetem így indult.
30 éves koromra ketten maradtunk bátyámmal. Az én tényleges hivatásom valahol itt kezdődött el és pecsételődött meg. Mit jelent számomra a gyász- és veszteségfeldolgozás? Régebben egy hosszú, fájdalmas időszaktól való búcsút jelentette, mára azonban már az életem részévé vált. A gyász és a veszteség mindannyiunk életében jelen vannak. Egyszerűen kikerülhetetlenek. Mégis annyira keveset tudunk a feldolgozásukról. A kiútról. A visszatérésről az Életbe. Azt megtanítják nekünk, hogy mit tegyünk, hogy megszerezzünk valamit, de arról sokkal kevesebbet tudunk, hogy mi a dolgunk akkor, ha elveszítjük azt.
