Mindfulness 80+
A múlt héten egy kis, felvidéki faluban jártam. Idős emberek számára létrehozott nappali foglalkoztatót látogattam meg. Az útra velem tartottak egy közeli kisváros magyar gimnazistái is, hogy adhassunk valamit, valamit magunkból, abból, akik vagyunk, az ottani idős emberek számára. Már a megérkezésünk pillanatában éreztem, hogy JÓ helyen vagyunk. A ház teljesen olyan volt, mint az ottani emberek. Színes, sok időt megélt, kissé kopott, kicsit limlomos, zsúfolt, tele sok-sok emlékkel, ráncos takarókkal. Eszembe is jutott a mondás, miszerint "A házam a váram." Azt éreztem, hogy jaj, de jó, hogy van még ilyen vár, ilyen életszagú, nonvirtuális "menhely". A foglalkoztató tele volt idős emberekkel, akik kíváncsian várták, hogy mi fog történni. Igen, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy kíváncsiak voltak. Hogy miért fontos ez? Mert ez nem amolyan történjen már valami érdekes az életemben kíváncsiság volt, nem amolyan elütöm valahogy ezt a délutánt is, hanem őszinte, egyenes, életigenlő kíváncsiság, amit manapság már csak a kisgyerekek szemében láthatsz. Végigfutott rajtam a hideg. Belegondoltam, hogy valószínűleg nem túl sok jógás-ezo-spirituális-önismereti-mindfulness tréningen vannak túl ezek az emberek, mégis egytől egyig áradt belőlük a nyugalom, a bölcsesség, az, hogy békében vannak magukkal és az életükkel. Pedig nekik is kijutott ám rendesen abból a nagy közösből!Úgy repült el a közel 3 óra, hogy észre sem vettük az idő múlását. Előadtunk, énekeltünk, szórakoztattunk, ettünk-ittunk, s a végén gyöngyöt fűztünk az ottaniakkal, akik mind meg szerették volna próbálni az angyalfűzés nem egyszerű folyamatát. A 67 évestől a 91 évesig, mindenki csinálta. Volt, aki remegő kézzel, volt, aki 3x újrakezdve, volt, aki teljes homályban a szemei miatt, de végigcsinálták. Kíváncsian, türelmesen, olykor-olykor magukon nevetve.... hihetetlen volt. Ahogy telt az idő, úgy teltem meg én is.
A ráncos arcok és kezek elkezdtek mesélni magukról, az életükről, a vágyaikról (mert még vannak jócskán). Sok-sok élettörténet, emlék jelent meg. 26 éve egyedül élő ember, internetezni akaró néni, 63 évnyi boldog házasságot megélt özvegy, beteg férfi, 91 éves, fehér hajú angyal, aki születésnapjára végre biciklit kapott, mert hát mégis csak a 21. században vagyunk, úgyhogy ő is "csavarni szeretett volna egyet a tempón". De panasz egy sem volt. Nem volt egy olyan sántikáló, alig totyogó idős ember sem, aki panaszkodott volna. Szinte már hiányzott, annyira megszoktam, annyira adta volna magát.
Este hazaértem, a tükörbe néztem. Szemügyre vettem magam és eszembe jutott Joli néni, akit szintén aznap délután ismertem meg a foglalkoztatóban. Azt mondta nekem, hogy nem érti, hogy a mai embereknek miért nincs idejük? Hogy lehet ez, hogy nincs idejük? Hogy történhetett ez meg? Miért fér bele az életünkbe az akár napi szintű "Hogy vagy anyu?" telefonon, de a havi szemtől szembe őszinte pillantás már nem? A vegetariánus és vegán étrendet követő emberek egyik közkedvelt jelmondata szerint az vagy, amit megeszel. Azt hiszem, ez érvényes erre az esetre is. Az vagy, amivel megtöltöd magad, amivel telerakod a napod. Amíg a tükörbe néztem, arra gondoltam, hogy szeretném a napjaimat őszinte, hús vér pillantásokkal megtölteni, ahogy azt aznap is tették velem azok az idős emberek. Ennek van értelme. Ennek van itt az ideje.
Te mivel töltöd meg az időd?