Mindfulness 80+

2017. dec. 17., Nincsenek hozzászólások

A múlt héten egy kis, felvidéki faluban jártam. Idős emberek számára létrehozott nappali foglalkoztatót látogattam meg. Az útra velem tartottak egy közeli kisváros magyar gimnazistái is, hogy adhassunk valamit, valamit magunkból, abból, akik vagyunk, az ottani idős emberek számára. Már a megérkezésünk pillanatában éreztem, hogy JÓ helyen vagyunk. A ház teljesen olyan volt, mint az ottani emberek. Színes, sok időt megélt, kissé kopott, kicsit limlomos, zsúfolt, tele sok-sok emlékkel, ráncos takarókkal. Eszembe is jutott a mondás, miszerint "A házam a váram." Azt éreztem, hogy jaj, de jó, hogy van még ilyen vár, ilyen életszagú, nonvirtuális "menhely". A foglalkoztató tele volt idős emberekkel, akik kíváncsian várták, hogy mi fog történni. Igen, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy kíváncsiak voltak. Hogy miért fontos ez? Mert ez nem amolyan történjen már valami érdekes az életemben kíváncsiság volt, nem amolyan elütöm valahogy ezt a délutánt is, hanem őszinte, egyenes, életigenlő kíváncsiság, amit manapság már csak a kisgyerekek szemében láthatsz. Végigfutott rajtam a hideg. Belegondoltam, hogy valószínűleg nem túl sok jógás-ezo-spirituális-önismereti-mindfulness tréningen vannak túl ezek az emberek, mégis egytől egyig áradt belőlük a nyugalom, a bölcsesség, az, hogy békében vannak magukkal és az életükkel. Pedig nekik is kijutott ám rendesen abból a nagy közösből!

Úgy repült el a közel 3 óra, hogy észre sem vettük az idő múlását. Előadtunk, énekeltünk, szórakoztattunk, ettünk-ittunk, s a végén gyöngyöt fűztünk az ottaniakkal, akik mind meg szerették volna próbálni az angyalfűzés nem egyszerű folyamatát. A 67 évestől a 91 évesig, mindenki csinálta. Volt, aki remegő kézzel, volt, aki 3x újrakezdve, volt, aki teljes homályban a szemei miatt, de végigcsinálták. Kíváncsian, türelmesen, olykor-olykor magukon nevetve.... hihetetlen volt. Ahogy telt az idő, úgy teltem meg én is.

A ráncos arcok és kezek elkezdtek mesélni magukról, az életükről, a vágyaikról (mert még vannak jócskán). Sok-sok élettörténet, emlék jelent meg. 26 éve egyedül élő ember, internetezni akaró néni, 63 évnyi boldog házasságot megélt özvegy, beteg férfi, 91 éves, fehér hajú angyal, aki születésnapjára végre biciklit kapott, mert hát mégis csak a 21. században vagyunk, úgyhogy ő is "csavarni szeretett volna egyet a tempón". De panasz egy sem volt. Nem volt egy olyan sántikáló, alig totyogó idős ember sem, aki panaszkodott volna. Szinte már hiányzott, annyira megszoktam, annyira adta volna magát.

Este hazaértem, a tükörbe néztem. Szemügyre vettem magam és eszembe jutott Joli néni, akit szintén aznap délután ismertem meg a foglalkoztatóban. Azt mondta nekem, hogy nem érti, hogy a mai embereknek miért nincs idejük? Hogy lehet ez, hogy nincs idejük? Hogy történhetett ez meg? Miért fér bele az életünkbe az akár napi szintű "Hogy vagy anyu?" telefonon, de a havi szemtől szembe őszinte pillantás már nem? A vegetariánus és vegán étrendet követő emberek egyik közkedvelt jelmondata szerint az vagy, amit megeszel. Azt hiszem, ez érvényes erre az esetre is. Az vagy, amivel megtöltöd magad, amivel telerakod a napod. Amíg a tükörbe néztem, arra gondoltam, hogy szeretném a napjaimat őszinte, hús vér pillantásokkal megtölteni, ahogy azt aznap is tették velem azok az idős emberek. Ennek van értelme. Ennek van itt az ideje.

Te mivel töltöd meg az időd?

Tisztánlátás homályosan

2017. nov. 27.

Szeretnék Veletek megosztani egy egyszerű, hétköznapi történetet. A múlt hónapban, egy sima kontroll vizsgálat alkalmával kiderült, hogy kislányom látása valószínűleg nem tökéletes (mivel magam is szemüveges vagyok, így azt gondoltam, hogy tisztában vagyok azzal, hogy milyen lépések következnek). Ami azonban ezután jött, arra egyáltalán nem számítottam.

A doktornő tájékoztatott róla, hogy gyerekek pupillája akár 8 dioptriát is képes korrigálni, így - a pontos mérés érdekében - egy héten keresztül pupillatágító szemcseppet kellene használnia, ami úgymond kizárja a pupilla segítő szerepét a látásban. Az első szemcsepp beadását követően, körülbelül 10 perc telt el, amikor a kislányom szólt, hogy minden elhomályosult körülötte és nagyon rosszul lát. Most is fel tudom idézni magamban, ahogyan ott áll a tükör előtt egy 4 éves kis angyal és folynak a könnyei. "Anya, gyere gyorsan, én nem látom magam!" Azonnal odarohantam, vigasztaltam, a karjaimba vettem és próbáltam neki elmagyarázni, hogy ezt az egész helyzetet a szemcsepp okozza, hogy minden rendben van és ez csak egy átmeneti állapot. Azt ezt követő 2 napban a kislányom újra csecsemővé vált. "Rám kapcsolódott" és tulajdonképpen ugyanúgy vittem az ölemben mindenhová, mint amikor 8 hónapos volt. Egy pillanat alatt vesztette el a biztonságát a világban, amiről korábban azt hitte, hogy kiismeri magát benne. Hogy ismeri, megismerte, megtapasztalta. 10 perc alatt homályosodott el a világ, amiben addig élt és biztosan mozgott. Döbbenetes volt átérezni, min mehet keresztül. Esténként, amikor kivettem a kontaktlencsémet a szememből, arra gondoltam, hogy körülbelül ez az az állapot, amibe ő egyik pillanatról a másikba került.

A harmadik napon azonban történt valami. Korán reggel felkelt és bebújt mellém az ágyba. Megkérdeztem tőle, hogy hogyan érzi magát, miről álmodott? Ezt válaszolta: "Anya, már minden rendben. A fontos dolgokat úgyis felismerem." Ennyire egyszerű lenne az egész? Belegondoltam abba, amit mondott és közben mérhetetlen hálát éreztem, hogy ez a kicsi lány a karjaimban ilyen csodaszép útravalót adott nekem. Folytak a könnyeim. Igaza van. Nem fontos, hogy mindig minden helyzetben tisztán lássunk, minden részletet, körülményt és mozzanatot. Elég, ha csak a fontos dolgokat látjuk és érezzük, mert azok adnak igazán vezérfonalat az életre, az útra. A körülmények, a részletek hajszolása csak elvonja a figyelmünket az igazán fontos dolgokról. Pedig csak azokat kellene szem előtt tartanunk. Egy 4 éves kislánynak 2 nap elegendő volt ahhoz, hogy ezt felismerje, s ezáltal újra biztonságban tudhassa magát. Mi sokszor egy életen át fókuszálunk teljesen felesleges dolgokra, ahelyett, hogy lelassítanánk és körbenéznénk. Hát nem érdekes? Úgyhogy most továbbítanám egy kislány üzenetét a nagyvilágnak: "Vedd le néha a szemüveged, nyugodtan hunyd be a szemed, mert semmiről nem fogsz lemaradni. A fontos dolgokat így is látni és érezni fogod. "

Bővebben »